A mai órán a pedagógiai kutatás módszertanáról, kutatás típusairól és a neveléstudomány témájával foglalkozó folyóiratokról, konferenciákról, publikációs feltételekről volt szó. Ami az órán vitát indított az a pozitivista és naturalista kutatási irányzat taglalása volt. Eddigi tanulmányaink során naturalista kutatásokkal nem sokat találkoztunk, sőt azok létjogosultságát sem hangsúlyozták igazán tanáraink. Ezért sok kérdés merült fel és kritikákat is megfogalmaztunk ezzel e kutatási irányzattal kapcsolatban. Az egyoldali tájékozottságunkat jól tükrözte az a tény is, hogy a csoport mindegyik tagja végzett kutatást a szakdolgozatában, ám az kivétel nélkül pozitivista megközelítést alkalmaz.
A két irányzat főbb jellemzőit, összehasonlítását itt láthatjátok:
Bennem (Bori) felmerül a kérdés, hogy a bevallott szubjektivizmus hogyan lehet mégis hiteles kutatási módszer? Ha nem is törekszünk objektíven értelmezni az egyes jelenségeket, intuíciókra és sejtésekre alapozunk, akkor kinek a számára lesz információ értékű a kutatás, illetve mitől válik egyáltalán kutatássá egy kutatás? Hol van az az éles határvonal mely elkülöníti a személyes érdeklődéseim, megfigyeléseim és értékeléseim a mindennapos élethelyzetekben a naturalista kutatási folyamattól?
A Ba szakdolgozatom megírása során egyértelműen a pozitivista irányzatot követve haladtam. Egy rehabilitációs eszköz hatásait vizsgáltam adott vizsgálati személy esetében. A fél éves rehabilitációs folyamat elején és végén is standardizált mérőeszközökkel végeztem méréseket, és a változást összehasonlítottam, elemeztem. Természetesen a szakdolgozat utolsó fejezetében a kutatás kritikáira is kitértem, mely meglehetősen sokszínű volt. A fél éves folyamat során megtapasztaltam, hogy egy látszólag nagyon objektíven mérhető eredményt (izomerő, állóképesség fejlődése) is mennyi szubjektív tényező befolyásolhat, illetve hogy egy pozitivista esettanulmány is csak korlátozottan felhasználható és vonatkoztatható egyéb esetekre, veszélyes a kontextusfüggetlen állítások megfogalmazása.
Mindebből arra következtettem, hogy a pozitivista kutatási irányzatot is sok kritikával lehet illetni. Mégis nehezemre esik elképzelni, hogy Ma szakdolgozatom esetleg egy naturalista szemléletű megközelítéssel írjam. Az ellenérzést nem az váltja ki belőlem, hogy nem tartom egyenlő értékűnek a két kutatási irányzatot, vagy esetleg megkérdőjelezem a naturalista szemlélet létjogosultságát. Éppen a pedagógiában, gyógypedagógiában látom ennek legnagyobb szerepét. Ám úgy gondolom, hogy a naturalista irányzatú kutatás még nagyobb teret ad a kritikáknak, könnyebben el lehet csúszni a meghatározott iránytól, így ez talán nagyobb szakértelmet, de mindenféleképpen egy más típusú megközelítést, gondolkodási menetet igényel.
Hogy pontosan mit is jelent ez a gyakorlatban, arról elég csekély ismeretem volt eddig, mivel nem igazán találkoztam, olvastam naturalista kutatást.
Bori
A látókörünket bővítendő ebben a témában, egy ilyen jellegű cikk összefoglalását olvashatjátok itt. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen elvek mentén, milyen módszerekkel, milyen következtetésekkel alakul egy ilyen jellegű kutatás.
Sántha Kálmán
Létezik-e
hipotézis a kvalitatív kutatásban?
Az Új pedagógiai szemlében megjelenő cikk a pozitivista és
naturalista kutatási módszerek mentén felmerülő kérdéseket taglalja. A
naturalista irányzatot, fejlődése kezdetén a szakirodalom posztpozitivista,
humanisztikus, hermeneutikai, fenomenológiai vagy kultúrantropológiai elnevezésekkel
is illette. Én, tanulmányaim során legtöbbször a kvalitatív (és ezzel
párhuzamosan a pozitivista irányzat megnevezése a kvantitatív) kifejezéssel találkoztam.
Nem csak a megnevezés okoz bonyodalmakat, a kutatótársadalom
véleménye megosztott és sokan fenntartásokkal fogadják a kvalitatív kutatásokat.
Egyesek mereven elzárkóznak ettől a megközelítéstől, míg mások a kvantitatív és
kvalitatív metodika kombinálását tartják a legcélravezetőbbnek. Vannak olyan
nézetek is, melyek szerint csak a kvalitatív kutatások lehetnek hitelesek.
A
szélsőségesen kvalitatív kutatásokban hívők szerint nagyon sok olyan terület
létezik, ami kvantitatív úton nem tárható fel. Ezért nem lehetséges, sőt nem is
szükséges az alapos módszertani felépítést és a metodikai elvek érvényesítését
hangsúlyozni, sőt tagadják a hipotézisek jogosságát is. Ehelyett a
spontaneitás, a rugalmasság, a nyitottság, a kutató kreativitása, a vállaltan
szubjektív jelleg miatt éri el a vizsgálat a lényegét: ettől válik leíróvá, és
ölt művészi jelleget. A kvalitatív vizsgálatokban hívők másik tábora
indokoltnak és kivitelezhetőnek tartja a kutatás precíz, részletes metodológiai
felépítését és dokumentálását. Szerintük csak e feltételek mellett válik teljes
értékűvé a kutatói kreativitásra, a dinamizmusra, a nyitottságra alapozó
elemzés, amely felvállalja a kutató személyiségét is. Emellett kritizálták a
tesztek, kérdőívek alkalmazását. Azt állították, hogy ezek a neveléstudomány
bizonyos területeinek elemzésében nem mindig vezetnek el a kívánt eredményig,
nem teszik lehetővé a nevelési-oktatási szituációk teljes megismerését. Még
élesebb kritika szerint a vizsgálatok túl sok ellentmondásos eredményt
produkáltak, amelyek a felhasznált kutatási módszerek alkalmatlanságának is
tulajdoníthatók (Mayring 1996). Például a tanári tevékenység bizonyos elemei.
Emellett
egyre több kutató a kvantitatív-kvalitatív kutatási paradigmák kombinálásában
látja a megoldást. Ők képviselik a diverzitáselméletet, mely szerint állítja, a
kvantitatív és a kvalitatív paradigmák egymás kiegészítői. Egy másik
megközelítés, a konstruktivista paradigma szerint, a kvalitatív és a
kvantitatív módszerek között átjárhatóság van, nem mereven szétválaszthatóak.
Fontos látnunk, hogy a két
kutatási paradigmának nem feltétlen ugyanaz a célja. A kvantitatív kutatások
célja, hogy eredményei a kontextustól függetlenül megállják a helyüket. A
kvalitatív vizsgálatok célja nem az, hogy a hipotéziseket valamilyen empirikus
módszerrel igazoljuk, hanem kezdeti kérdésköreinket a belső és a rejtett
motívumok feltárásával megerősíthessük, illetve újabb kutatási problémákat
generálhassunk.
Számomra (Edi) is sok kérdést vetett fel az a két irányzat. Ebből a cikkből viszont azt is látom, hogy a tudományos világ számára sem teljesen egyértelmű, hogy milyen metodika használata a legcélravezetőbb. Valószínűnek tartom, hogy ezt mindig az egyes kutatási terület, helyzet határozza meg, a mi feladatunk pedig, hogy megfelelően ismerjük és alkalmazzuk a különböző módszereket.
a cikk megjelent az Új pedagógiai szemle 57. évfolyam, 11. számában (2006 november 3-11)
Edi
a cikk megjelent az Új pedagógiai szemle 57. évfolyam, 11. számában (2006 november 3-11)
Edi
a teljes cikk megtalálható itt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése